Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2013. Colorum mobile

2013 január 21-én volt következő kiállításom COLORUM MOBILE címmel a Vörös Oroszlán Teaházban.

A kiállítást Tarnóczi József festőművész nyitotta meg. Szavalt Bunda Balázs 12.b osztályos tanuló.

Köszönetem szeretném kifejezni Tóth Szilvi textílműves iparművész, Dávid Attila Norbert ötvös iparművész, Nagy Alíz 9.b és Török Zsolt 13.b osztályos tanulóknak, hogy segítettek a kiállítás anyagának felaplikálásában. Köszönet a Vörös Oroszlán Teaháznak, hogy helyet biztosítottak a kiállítás megrendezéshez.



Álljon itt a megnyitó szövege:



Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves vendégek!


Engedjék meg, hogy Halmi Zsolt képeinek értelmezéséhez elsőként a kiállítás címét - COLORUM MOBILE - és a címhez a képek szerzője által hozzáfűzött rövid magyarázatot hívjam segítségül.

Tehát:

COLORUM MOBILE - a color (latin eredetű szó) szín, és a perpeetum mobile (szintén latin) örökmozgó szavakból alkotott kitalált szóösszetétel. Jelentése számomra - írja - örökké mozgó és változó színek. A szín, mint jelenség függ a fényviszonyoktól, a felületek faktúrájától, ezért a színek mindig változnak, új és új világokat, dimenziókat alkotnak. Befolyásolnak és szimbolizálnak.

Az előbbiek alapján elmondható, hogy Halmi Zsolt munkái kapcsán lélegző, folytonosan változó, át- és átalakuló színekben gondolkozik. Tulajdonképpen a színek nyelvén fogalmazza meg benső képeit, vízióit, s ezt nem valamiféle görcsös, didaktikus szándék mentén teszi. Műveinek semmi köze sincs az illusztratív, propaganda ízű művészetekhez. A színek által a kép instrukcióit igyekszik követni, ahogy azt a festészet legnagyobb mesterei is ajánlják. Jean Bazaine, XX. századi jelentős francia festő szerint a művész nem tesz mást a festés során, mint hagyja magát vezettetni a kép által, és feladata „csupán“ a „türelmes válogatás az ajánlkozó jelek között“. Hiszen, mint írja „az a kísértés, hogy önmagunkból felfakasszuk a világ szemében akár idomtalan, megzavaró jeleket, a legtitkosabb benső mozdulatok sebhelyeit, ez, amióta csak festészet van, a festő tulajdonképpeni létalapja.”

A fentiekkel teljes összhangban Zsolt a következőképpen felelt, amikor a munkáiról kérdeztem: „a képekhez - mondja - nincs sok hozzáfűznivalóm; semmi konkrét elképzelésem nem volt mikor készítettem őket, csak jöttek, ahogy a szineket pakoltam fel“ - egyiket a másik után.

A műveket nézve az ember érzi, ahogy a szín beszippant és magába olvaszt mindent, ami útjába kerül, a vonalakat, és a vonalak, puha foltok által lehatárolt formákat is. A szín a sötét, párás homályból előmerészkedve falja fől és emészti el az éppen teremtődő (formálódó) képi világot. Másrészt a fény rendezi és fegyelmezi is rakoncátlan „gyermekeit“, ellensúlyozza az izzó és burjánzó ős-színeket, a vonalak feszes geometriája pedig - vízszinteseivel, függőlegeseivel - mindennek határt szab és mértéket teremt.

Láthatóan a festőt lenyőgözi a vizuális nyelv e legfontosabb elemének (a színnek) állandó metamorfózisra való képessége, de - bár erről maga nem beszél, a képek alapján azonban nyilvánvaló - a színek mély érzelmi ereje, emocionális hatásai is fogva tartják, s az a többrétegű és gazdag analógia sor is - lásd szimbólumok -, melyek színek szerint, ösképekbe rendezve képesek értelmezni és megjeleníteni a világot. A színek teljessége minden erőt magában hordoz, a számokhoz hasonlóan a teljes létezés képe a színek szentháromságában is megtalálható. Sárga, piros, kék...

Hogyan is fogalmazott Goethe, aki mellesleg színelméleti kutatásait saját irodalmi teljesítménye fölé helyezte? „A színek a fény tettei és szenvedései.“ - írta. Tulajdonképpen a fény testetöltései a színek - folytathatnánk -, melyek sajátos felépítésében, jellegében kirajzolódnak az egyéni életút (sors) karakterisztikumai: tettei és szenvedései is. A szín sorssá változott fény, amelynek mélyebb kapcsolata van a lélekkel, az ember benső világával. Ilyen értelemben a festő egyéni életútjával is.

Maga Bartók is megrendülten nyilatkozott a 30-as években, amikor visszatekintve műveire, azt tapasztalta, hogy azok életrajzi adatoknál pontosabban tükrözik korábbi állapotait, kedélyvilágát, megélt életeseményeit.

A művészet az emberi lélek útját mutatja be, születéstől halálig, és van, aki úgy fogalmaz, hogy a legmagasabb tartalom, ami a művészetben realizálódhat: a Lélek (Önvaló) és Isten azonossága. (Zárójelben jegyzem meg: vizsgáljuk meg a színek fénytermészetét (fizika) és e fellengzős metafizikai kijelentés azonnal és könnyen átlátható „hétköznapi“ igazsággá válik.)

Meg kell még azt is jegyezni, hogy a képek az akvarell festék intenzív színvilágára épülnek, és a festék kezelhetőségének szépségeire - az áttetszősség, lazúrozóképesség gyönyörűségeire -, és nehézségeire is, melyek a kezdőt elrettentik az akvarell használatától, hogy tudni illik nem használhat az ember fehér színt, hiszen minden képen lévő fehér a papír fehér felületéhez kötődik. Az akvarell nagyszerűsége és arisztokratikussága a technika nemességéből és egyszerűségéből származik. És bizony nehéz jól csinálni, akár a keleti kalligráfiát.

Eddig foglalkoztunk a színnel, de nem beszéltünk még a képek másik fontos jellemzőjéről, mégpedig azok absztrakt (nem ábrázoló) mivoltáról.

Láthatóan Halmi Zsolt e munkáiban nem akar story-t mesélni, nem akar „irodalom lenni“, semmiképpen sem akar a festői nyelven túl lépni, s így megelégszik a vizuális nyelv zenéhez hasonló „szerény“ lehetőségeivel. (Megjegyzem: aki ismeri Zsolt munkáit, pontosan tudja, hogy a történetmesélés képregényeinek alapvető és fontos eleme, és bizony készültek-készülnek párhuzamosan egyéb témába vágó festői kísérletek is.)

Sokan úgy gondolják, hogy az absztrakció pusztán avitt korjelenség, egy letűnt korszak lázadása az ábrázolás hagyományai (ikonográfiai, ikonológiai hagyományai) ellen. Dacos szembeszegülés az elmesélhető, narratív tartalommal, mely szembeszegülésnek - mondják sokan (főként a jólértesültek) - ideje lejárt, mert van már új program, festeni való, új igazodási pont. Effelé kell, és ajánlatos csak tájékozódni.

(Vannak e témában egyébként furcsának tűnő jelenségek is: pl. a komoly pályát befutó, nyugaton is sikeresnek mondható neoavantgarde festő, Birkás Ákos egy mozdulattal leszámolt évtizedekig épített - és sikeres(!) - absztrakt képi világával, s ma hiperrealista képeket fest „mai módon“.)

Tehát amiről beszélünk csöppet sem játék, „vérre megy“ a művészek között - nem akarnának kimaradni az aktuális festészeti diskurzusból semmiképp -, másrészt az is lehet, hogy éppen e váltáskényszerhez fűződő mozzanat az, amit leginkább kor- és válságjelenségként definiálhatunk.

Úgy tűnik korunkra máig érvényes, amit valaki így fogalmazott meg kb. öt évtizeddel ezelőtt: „a mai irányzatok a művészetben gyorsabban avulnak el és romlanak meg, mint a bomló hús.“

Tehát 2013-ra nagyot változott a világ, s vele együtt a művészet is, újkeletű tendenciák jelentek meg a porondon, lassan másfél évtizede jelentős változások mennek-mentek végbe a nyugat művészetében. Ha beszélhetünk még egyáltalán nyugati és keleti művészetről, a helyspecifikus kultúrák („genius loci“) művészetéről. Úgy tűnik a globalizáció folyamatai a művészetben is egyetemesek.

Ezzel együtt a legújabb - főként figuratív - tendenciák természetesen igazodási pontként funkcionálnak a mindenkori legifjabb generáció számára.

S bizony e nézőpontból a múlt század nagy „találmánya“ az absztrakció egy elmúlt kor, elavult relikviájának tűnik.

De most hadd próbáljak magam egy másfajta magyarázattal szolgálni az absztrakt kép jelenkori (és mindenkori) létjogosultságát illetően. (Mindezt szigorúan az absztrakt művészet védelmében!) Reményeim szerint e magyarázat fölébe megy, fölébe mehet a jelen szűk dimenzióinak, és egyetemesebb jelleggel bír.

Hamvas Béla Forradalom a művészetben címen megjelent - eredetileg Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon című, feleségével Kemény Katalinnal közösen írt művében - az absztrakt kép kapcsán a yantra és a pratima - két keleti képtípus - különbözőségeit tárja az olvasó elé.

„A régiek és a keletiek általában kétféle kultikus képet ismertek. A egyik a pratima-típusú kép volt,

amely, mint a mai úgynevezett szentkép, vagy ikon, vagy oltárkép, vagy templomi szobor a még mitológiával átszőtt vallásos érzületű embernek volt dialogikus társa. A pratima valamely vallásos-mitológiai jelenetet vagy istenalakot ábrázolt, védőszentet vagy démont, őst vagy héroszt. Ilyen pratima állott a szentélyekben, a nyilvános helyeken, köztereken, családi szentélyekben.“

„A másik kultikus kép, a yantra, tiszta és merő absztrakt festmény, geometrikus rajz vagy szobor volt, néha egészen egyszerű ábrával, háromszöggel vagy körrel vagy négyszöggel. Ismertetőjele mindig az volt, hogy külső tárgyat vagy személyt vagy jelenetet nem ábrázolt. A yantra volt az a kép, amelynek a pratimánál sokkalta nagyobb megszólító ereje volt. A yantra jelentette a tulajdonképpeni „tremendum"-ot és pedig az ember szellemi fejlettségének olyan fokán, amelyen az ember a mitológiai-vallásos képekkel átszőtt világból már messze kinőtt. A yantra ősi történetelőtti és keleti festői műfaj, mely általában meditációs célokat szolgált és a magasrendűen szellemi ember számára készült. India, Kína, Tibet kolostorai tele vannak yantrákkal, amelyek sok száz, talán ezer évesek és a magányos szemlélődők dialogikus objektumai voltak.“

Hamvas szerint az (...) „absztrakt művészet megteszi az elhatározó lépést arra, hogy yantra legyen, olyan mű, amely magától értetődően leveti minden érzéki világhoz fűződő vonatkozását, csak a végső ábrát mutatja fel, az utolsó jelet, a láthatóság legeslegutolsó mozzanatát.“

És azt is mondja, hogy „Nem minden absztrakt kép yantra. A yantra arról ismerhető fel azonnal és első pillanatra, hogy néhány hangsúlyozott koncentrációs pontja van. Ezekre a pontokra az a jellemző, hogy nem ábrázolások, hanem jelek és értelmek, amelyek tudatosan, szándékosan és éberen távoltartanak maguktól mindennemű szenzualista romantikát és legendát. A szenzualista kép minden esetben valamely látási kaland. A káprázatban való elmerülés.

A yantra szigorúsága és egyszerűsége ezt nem tűri. Ez a látás maga akar lenni, kaland nélkül, egyenes és félreérthetetlen, józan látás, amely semmiféle lírát, epikát és drámát nem visel el, óvakodik a pszichológiai szenzációtól, nem szédül és nem inog és nem ismer és nem akar ismerni mást, csak a látást önmagában. Éppen ezért a yantra az ember és a kép között levő viszonyt meg tudja fordítani és látványból néző tud lenni.“ (Hamvas Béla)

Úgy gondolom, Halmi Zolt képei ebbe az irányba törnek. A képek elvont valósága a mindenkori tárgyi világ fölé nő. A világ, a létezők szenzualista megjelenítése, imitatív banalitásai helyett imaginárius és szakrális kép-tereket teremt, melyeket benső énjének kivetüléseiként értelmezhetünk. E tevékenységben közel kerül az archaikus világ mágikus szemléletéhez.

Engedjék meg, hogy e gondolatok jegyében zárjam mondandómat, Zsoltnak gratulálok és további sok ilyen erős, színvonalas munkát kívánok még.



Kérem tekintsék meg a kiállítást!

Debrecen, 2013. január 21.

Tarnóczi József

 

colorum-mobile-1.jpg